14 évvel ezelőtt súlyos autóbalesetben magas nyaki gerincsérülést szenvedtem, melynek következtében a mai napig négy végtagi bénultan élek. A baleset után, felmérve a helyzetem, minden erőmmel azon voltam, hogy felnevelhessem a fiam, aki akkor 9 éves volt. Ehhez feltétel nélkül számíthattam a családomra és a barátaim többségére. A férjem nem tartott velünk ezen az úton.

A munkáltatóm mellettem állt, biztosította számomra a további munka lehetőségét. Ezek nélkül nem is gondolhattam volna az új, ismeretlen életformánk kialakítására. A baleset után fél évre volt szükség ahhoz, hogy állapotom stabilizálódjon, és a rehabilitáció után, otthonomban élhessek.

Minta nélküli életmódot kellett kialakítanunk. Napról-napra alakult az életünk töretlen bizalommal egymás iránt. Az állapotomból adódóan, 24 órás segítségre van szükségem, amelynek egy része szakápolás – a testi-és higiénés szükségletek -, másik része konkrét segítség a legalapvetőbb mindennapi életesemények megélésében – étkezés, öltözés, és sok kisebb-nagyobb dolog. Ezen túlmenően segítségre van szükségem ahhoz is, ami nem feltétlenül szükséges, de mégis kell ahhoz, hogy erőt merítsek mindennapi küzdelmeimhez. Néha egész kicsinek látszó dolgok ezek. Kiülök a kerekesszékbe, kigurulunk a virágos erkélyre és nézhetem az eget, a felhőket, a távolabbi hegyeket. Nyugalom, szabadság, természet.

14 évvel a baleset után sok fájdalmon, hullámhegyen és hullámvölgyön vagyok túl. Fájdalmaimat csillapítani lehet, megszüntetni nem. Sokat dolgozunk rendszeresen gyógytornásszal, konduktorral, masszőrrel, kyropraktorral, időnként pszichiáter segítségét is kérem. Visszagondolva az elmúlt időre, hihetetlen, hogy mennyi minden belefért a napjaimba, mennyi változást értünk el.

Négy végtagi bénaként elképzelhetetlenül kiszolgáltatott vagyok a környezetemben élőknek, a hivataloknak – szóban és írásban is. Adódnak megalázó helyzetek, ezeket igyekszem indulatok, sérülések nélkül elviselni, megoldani. Inkább segítek a másik félnek, mintsem haragudnék. Néha úgy érzem, hogy a toleranciám végtelen.

Egyre többször elgondolkodom azon, hogy teremtettük elő azt az irreálisan sok pénzt, amibe az életem fenntartása került – nem említve azokat az eszközöket, amiket a mindennapok jó megéléséhez folyamatosan használunk.

Ezek puszta tények. Talán tény az is, hogy a baleset pillanata óta igyekszem előremutatóan gondolkodni, és ezt másokban is erősíteni. Sorstársaim közül is sokan kérdezik, hogy honnan van ennyi erőm, mert az állapotom ezt nem feltétlenül indokolja. Honnan? Felneveltem a fiam, dolgozom. Sokat tudok segíteni másoknak. Örömmel élem meg az élet különleges pillanatait.

Régóta tervezem, hogy saját ellátásomon túl másoknak is segíthessek – az eddigieknél hatékonyabban, szervezetten, az Alapítvány keretein belül. Célom az is, hogy minél több ember ismerje meg sajátos életmódunkat, kerüljünk közelebb egymáshoz, tudjunk és akarjunk jól együtt élni. Fogadjuk el egymást, kerekesszékkel és enélkül élők. Mi, emberek.

Ehhez keresünk támogatókat.
Antal Zsuzsa